A távoli Föld dalai

Film, Zene, Filmzene

Témák

Licenc

Creative Commons Licenc

Szerzők

Zeneajánló

Rovatok

Rovatok

Honlapajánló

Utolsó kommentek

Filmzenékről röviden 1

2007.12.30. 15:03 | gonit5 | 1 komment

Sleuth (Mesterdetektívek) - Patrick Doyle

Ha nem tudnám, hogy Patrick Doyle kicsoda, akkor azt gondolnám, hogy a szerző Alexadre Desplat stílusának lemásolását kapta feladatául. Dolye-ról azonban nem feltételezném, hogy tudatosan valaki másnak a stílusában írna meg egy zenét. Az, hogy a Mesterdetektívek hangulata erősen desplatos, illetve kicsit philipglassos lett, inkább a véletlen műve lehet. Monoton, tompa zörejes stílusával azonban erősen rokonítható a Birth, a Syriana vagy a Painted Veil című Desplat zenékkel. A minimalista, pár hangszeres stílus eddig távol állt Doyletól, most azonban szinte csak ilyen scoret alkotott. Ráadásul ezt a pár hangot is körbelengi valami tompa visszafogott zörejkompozíció, melyet főleg egy basszusgitár hangjai képeznek. És, hogy mégjobban elüssön az eddigi munkáitól, mindezt egyfajta rendszer nélküli lüktetés formájában alkotta meg a szerző. Igen bizarr zenei elképzelés a gyors tempójú vonósok és a lassú, csak pár hangot játszó basszusgitár elegyítése, azonban mindez mégis tökéletesen működik. A főtéma nem jelentős, de a körítéssel együtt hamar megragad az ember fülében, és így már némileg emlékezetesnek lehet nevezni. Először az első számban hangzik fel, finoman felvázolja a szerző a témát, jelentősebb szerepet itt még nem kap ez a dallam. A szám közepén egyébként zongorán felcsendül a második téma is. Az album további részében a két fő motívum, illetve a minimalista stílus variálása történik meg, szerencsére azért elég változatosan.
A főtéma legtökéletesebben a Sleuth című tételben szólal meg, mely egyfajta összefoglalása is a műnek, a szokásos lassú bevezetést itt most egy szólóhegedű teszi meg, majd erre épül rá a zongora játéka, hogy mindezt a klasszikus zenei rendet aztán megtörje a basszus szekció, egy szinti és egy basszusgitár formájában. A hegedű tovább alakítja a főtémát, amire hirtelen a zongora rájátsza a másik témát, de ez sokáig nem is szerepel az előtérben, mivel Doyle jó zeneszerzőhöz méltóan nem elégszik meg ugyanazon dallam folytonos ismételgetésével, hanem egy rendesen felépített, összetett kompozícióvá fejleszti a témáit. Ez a tétel az album csúcspontja, tökéletesen összefoglalja az addig hallottakat, és tovább is építi azokat.
Külön ki kell emelni két tételt, melyben az ifjabbik Patrick Doyle besegített az apjának, az I'm Not A Hairdresser és a Too Much Sleuth pörgös, technós remix verzióban, dialógusokkal együtt mutatja be a két meghatározó zenei témát. Ebből az első, melyben Michael Caine és Jude Law dialógusa hallható, jobban sikeült, sőt nagyon jó, míg, a második már egy kicsit stílusidegen, kilóg az albumból, de biztos okkal hallható a filmben.

Értékelés: 8/10


Apollo 13 - James Horner

Azzal kell kezdenem, hogy ezt a zenét sajnos hivatalosan nem adták ki, illetve ami megjelent az egy betétdalos verzió, amin ráadásul úgy szerepel a score (aláfestőzene), hogy jelentős mennyiségben a filmből kivett dialógusok vannak rákeverve. Szóval nem túl élvezetes a hivatalos verzió, nemúgy, mint az Oscar kampányra kiadott, limitált darabszámú promo kiadvány. Reméljük egyszer egy kiadó majd normális módon is megjelenteti ezt a zenét is, mert elnézve, hogy mik jelenhetnek meg manapság, hát érthetetlen, hogy ez CD-n még miért nem elérhető zene.
Az Apollo 13 szerintem azon filmzenék egyike, mely film nélkül sokkal élvezetesebb, lévén, hogy a film alatt egy kicsivel más zene hallható, mint a promo kiadványon. A film közben sokszor zavaró és igazából néha annyira erőteljes, a szó nem pozitív értelmében, hogy a cselekményről is elvonja a figyelmet. Nagyon patetikus és populáris, utóbbi miatt rendkívül kedvelt is ez a mű. Pozitívumként kell kiemelni, hogy a szerző sok más munkájával ellentétben nem tipikusan jameshorneres score-ról van szó. A komponista szerencsére nem ugyanazokból, az általa már korábban százszor és százszor felhasznált zenei elemekből építette fel az Apollo 13 aláfestőzenéjét, persze olyan nagy újdonságok sincsenek a műben. Meghatározó hangszer a trombita, melyen Tim Morrison játszik. A nyitó tételben is ez a hangszer mutatja be a főtémát, mely jól tükrözi a film hazafias stílusát. Tulajdonképpen elég primitív ez a dallam, de jól variálható is, így elég sok hangszeren felcsendül majd a továbbiakban, viszont a hangszerek közül szóló szerepe a későbbiekben is csak a trombitának van. Sajnos majd minden számban a hazafiasság és a katonás közeg megteremtése miatt jelen van a pergődob és a cintányér is, melyek egy idő után rendesen idegesítővé válnak. Ahol viszont se trombitát, se dobot, se cintényért nem használt ott igazán remek tétel született. Ilyen a kicsit Aliens zenére emlékeztető Docking címet viselő szám is.
Horner előszeretettel nyúl a szintetizátorhoz, ezt ebben a zenében is megteszi, nehéz is eldönteni, hogy hol szól a valódi kórus és, hol a szinti. Az viszont kifejezetten pozitívum, hogy a zene nagy része zenekari munka, ráadásul bizonyos hangokat, amit más 1995-ben már szintivel állított volna elő, azt Horner ugyanúgy meg tudta csinálni hangszerrel is. Az End Credits alatt Annie Lennox dúdolászik, kicsit olyan, mint egy lebutított Gladiator zene Hans Zimmertől, noha a Gladiator zenéje ekkor még meg sem született. Így inkább azt kellene mondani, hogy a Gladiátor zenéje (kis túlzással) egy felturbózott Apollo 13 End Credits.
A zene Oscarra jelölése teljesen jogos volt, jó lenne ha James Hornertől megint ilyen magas szintű zenéket kapnánk.

Értékelés: 8/10 (film alatt kevesebb)


The Number 23 (A 23-as szám) - Harry Gregson Williams

Sokáig nem szerettem a szerzőt, mert zenéit sokszor csak úgy összeollózta másoktól, főleg mesterétől Hans Zimmertől. Majd pár éve a Narnia, a Mennyei királyság, a Veronica Guerin vagy például a Sinbad zenéjével rehabilitálta magát nálam, és ha kedvenc nem is lett, de kifejezetten vártam, hogy új zenékkel jelentkezzen. Aztán tavaly, és idén jött a nagy semmi, bár a Déja Vu és a Gone Baby Gone (Hideg nyomon) nem rossz alkotások, de csak arra volt elég, hogy ne felejtsük és ne temessük el a szerzőt. Joel Schumacher rendezővel sokadik közös munkája volt a 23-as szám, azonban valami a rendezőnek se tetszhetett ebben a muzsikában, ugyanis a következő filmjének zenéjét már nem Harry Gregson Williamsre bízta. A film zenei anyagának alapján ez majdhogynem érthető is. A film és a kiadott album zenei anyaga nem egyezik meg teljesen, az albumon kicsivel jobban hangzik minden, a film alatt néhol már elég borzasztó dolgokat hallhatunk, főleg a konkrét stílus lopásokat tekintve. A nyitó képsorok alatt hallható zene rendben van, jó és a képekhez illő hangulata van, azonban ami ezután következik az egyszerűen ordítóan középszerű. Ráadásul a szerző korábbi munkáiból ollózta össze még a hallgathatóbb részek legnagyobb részét is, így a zene eredetiségét sem lehet dicsérni. A legszörnyűbb azonban nem ez, mert, ha mindez a film alatt működne, akkor legfeljebb csak a másolást és az ötlettelenséget lehetne felróni Gregson Williamsnek, azonban a legelkeserítőbb az, hogy a score és a képek sokszor köszönőviszonyban sincsenek egymással, egyszerűen ez a zene nem illik a film alá. Jó lenne, ha a Hans Zimmer által kinevelt zeneszerzők és az őket állandóan alkalmazó rendezők és producerek végre belátnák, hogy ez a stílus nem minden film alá illik. Egy Angelo Badalamenti vagy egy Chris Young, esetleg egy Howard Shore sokkal karakteresebb zenét tudott volna komponálni a film alá, ez a „műanyag” szintis, hatásvadász zenei alapokon nyugvó stílus nem működhet minden film alatt. Ez számomra ebben a filmben leginkább akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az albumon Finishing the Book című tételként szereplő zene eleje felcsendült a filmben. Ez ugyanis nem mást, mint a Da Vinci kód, illetve az egy évvel azelőtti Batman kezdődik jellegzetes zenéjének az átirata. Bár, ha jobban belegondolok a Da Vinciből egy az egyben átemelte ezt a zenét Harry Gregson Williams, ez pedig művészileg NULLA teljesítmény. Nem beszélve arról, hogy a film élvezetét is rendkívül zavarta a másik filmből átvett zene felcsendülése. Az album további tételei sem kecsegtetnek túl sok jóval, néhol már egy underscore szintjét sem ütik meg. A legnagyobb probléma viszont az, hogy a néhol vitathatatlanul jó kidolgozott részeket egyszerűn elnyomja a sok unalmas, lopott, műanyag zene.

Értékelés: 5/10


I Know Who Killed Me - Joel McNeely

A mozipénztáraknál és a kritikusoknál is jól elhasaló film zenéjének elkészítését egy örök háttéremberre Joel McNeelyre bízták. A szerzőt többnyire csak karmesterként, hangszerelőként, illetve kiegészítőzenék szerzőjeként szokták alkalmazni. Amikor viszont alkalma nyílik egy-egy film teljes zenei anyagát megírnia, akkor többnyire elég jó munkákat hoz össze. Az I Know Who Killed Me is egy jól sikerült alkotás, bár szinte sajnos minden megvan benne, ami egy horror/thriller film zenében szerepelni szokott, de mégis a szerző valahogy úgy keveri össze ezeket a kliséket, hogy a végén egy összetett, komoly alkotás született. Az album egy Prelude című tételel kezdődik, majd ezzel is zárul. Enyhén Alien hangulata van ennek a számnak, bár igazából nem sokáig érezni a két zene közötti hasonlóságot. A szerző több témát is írt, ezeket azonban nem variálja túl, viszont igazából ez nem is válik az album hátrányára. Kiemelkedően szép track a Fairytale Theme, mely azonban sajnos nem hangzik el sokszor, bár bizonyos variációi fel-fel csendülnek. Azonban a nyugodt, lágy tételek száma igen elenyésző, inkább a kemény, néhol egy kis elektronikával megtámogatott nagyzenekari nyüstölés, illetve a disszonáns zörejek az album legjellemzőbb vonásai. Ezt a diszharmóniát töri meg az a pár lassú tétel, ami viszont, ha jobban ki lenne fejtve igen emlékezetes is lehetne (Going Home, Investigating Stigmata, The Graveyard). Személyes kedvencem a Dad Dies című tétel, ami először lágyan felvezetődik a Fairytale Theme dallamaival, majd szép andalító zenévé alakul, hogy aztán hirtelen a semmiből egy őrült vonós vagdalózásba csapjon át.
Magam is meglepődtem, hogy sokadszori hallgatás után mennyire megtetszett McNeely zenéje, ami ugyan egy cseppet sem eredeti, de néhány tétele és maga az összhatás rabulejtett.

Értékelés: 8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://atavolifolddalai.blog.hu/api/trackback/id/tr94279096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jablonsky 2008.01.06. 22:10:45

milyen érdekes, mert rákerestem doyle zenéjére googleben, és ez az oldal volt a kilencedik találat. épp arra voltam kíváncsi, kinek hogy tetszett ez az album, merthogy nálam az év legrosszabb zenéi közt kapott cseppet sem előkelő helyezést :) a transformers szerepeltetése miatt abszolúte megbocsájtom, hogy nem ebben nem értünk most egyet :) egyébként pedig örülök, hogy rátaláltam a blogra, added to favorites ;)
Címkék: zene kritika filmzene filmzenékről röviden
süti beállítások módosítása