4 különleges hangulatú zenét válogattam össze, melyek inkább a sajátos zenei atmoszférájuk miatt maradhatnak emlékezetesek, mivel jelentősen eltérnek a filmzenék dallamokra építő "kommerszebb" irányvonalától.

The Astronaut Farmer - Stuart Matthewman

Valamikor egy éve jelent meg ez a kiadvány és akkor igazából nem is érdekelt különösebben, sőt kifejezetten nem szimpatizáltam a zenével. Egyrészt azért, mert a szerző neve teljesen ismeretlen volt a számomra, illetve úgy ítéltem meg, hogy ez egy teljesen feleslegesen kiadott zene, pláne mivel a film se vitte sokra.
A filmet jegyző rendező testvérpár állandó komponistájának tudhatja a szerzőt, rajtuk kívül viszont más ezt nem mondhatja el magáról, de azt se nagyon, hogy dolgozott volna Stuart Matthewman. Emiatt is meglepő, hogy a szerző eddig minden filmzenéjét kiadták, ráadásul nagy kiadók (Epic, Milan, Varese) gondozásában jelentek meg. Felteszem ingyen adták a zenét, hátha valamelyik stúdió felfigyel a zeneszerzőre, ez a felfigyelés azonban lassan 8 éve várat magára. Az album kezdése jó, az Opening Titles máris belő egy jellegzetes stílusú zenei irányvonalat, Thomas Newman munkái és Cliff Martinez Solarisa állhatott példaként a szerző előtt. Sajnos utóbbi elég rendesen, mert a hallottak alapján letagadni se lehet, hogy mi volt az ihletforrás. Ugyanakkor az erős stílusbeli hasonlóság ellenére is nagyon magával ragadó a zene, és nem feltűnő az ihletforrás erős jelenléte. Az albumon néhány nagyzenekari tételt egyébként Rob Mathesnek köszönhetünk, őt fontos kiemelni, mivel a mozgalmasabb, lendületesebb tételek szinte kivétel nélkül az ő nevéhez fűződnek.
Sajnos van a lemeznek egy bealvós szakasza, kb. 40 percig csak folydogál a muzsika, emlékezetes pillanata nincs is ennek a periódusnak, de olyan magával ragadó a hangulata ennek a résznek, hogy nem is igényli az ember a jellegzetes dallamokat. Majd a 22-es trackben visszajön a Solaris stílus és onnantól megint van valami nagyon egyedi vonása a zenének, és ezzel a végjáték is jó lesz. Aki szereti a halk visszafogott, meditatív zenéket, az ezzel az albummal maximálisan elégedett lesz.

Kicsi negatívum, hogy a zene egy kissé vontatott ebben a formába, egységesebb munkának tűnne, ha nem egy órás lenne az album. 40 perc sokkal jobban átadná a zene hangulatát és nem lennének azok a pici üresjáratok, amik sajnos előfordulnak itt-ott.
Azonban az Astronaut Farmer minden apró negatívuma ellenére inkább jó zene, mint közepes, bár ezt első hallgatás után még nem így láttam.

Értékelés: 8/10

The Descent - David Julyan

A film megjelenése után kb. egy évet kellett várni, hogy végre kiadják ezt a zenét, de megérte a várakozás, mert szinte tökéletes aláfestőzene született a filmhez. David Julyan kihozza magából a maximumot. A szerzőt stílusa zeneileg sajnos nagyon bekorlátozza, igazából alkotásai nem különböznek egymástól, de mégis kedvlehető zene tőle az Álmatlanság vagy a Tökéletes trükk is. Ebbe a sorba illeszkedik, a nálunk Barlang címmel bemutatott, rendkívül jól sikerült horror zenéje is.
A score nagyban hozzájárul a film nyomasztó, reménytelenséget sugalló képi világához, sőt a zene nélkül a film is lényegesen kevesebb lenne. Az utóbbi évekből nem is emlékszem olyan filmre ahol egy ennyire, jó értelemben vett „primitív” zene, alapjaiban határozná meg a film élvezetét. Egyébként nagyon egyszerű alkotásról van szó, szintetizátor, számítógépes zeneszerkesztők, meg egy kevés szimfonikus nagyzenekari őrület, mégis a vezérmotívum felér egy komoly John Williams főtémával. Julyan félelmetes érzékkel képes úgy egymás után pakolni hangokat, hogy a szinte teljesen klisészerű horror elemek mégis új formában jelennek meg. Néha szinte csak zörgés meg fura dobolásból, lüktetésből áll a zene, de mégis harmonikus és hallgatható. Más szerzők ezeket a csendes részeket általában a nagy ijesztgetős hanghatások előtt alkalmazzák, Julyan pedig az utolsó pillanatig kivár. Megfeszülve várom, hogy mikor jön már a harsona, üstdob, meg a 100 hegedűs vinnyogása, de ezek vagy elmaradnak vagy, értelmet kap az alkalmazásuk. Sokkal tébolyultabb és hatásosabb zene ez, mintha a zenekar teljes erőből nyüstölné a hangszerét. Az albumon előfordul, hogy a szerző, szokásával ellentétben pörgős zenét is bemutat. A 'The Crawlers Attack' bár nem egy kifejezetten akciózene, de talán előjele lehet, hogy David Julyan többet is tud ennél, a melankolikus stílusnál. Ha arra gondolok, hogy 20-25 éve Howard Shore vagy Angelo Badalamenti is ilyen zenéket írt és mára már komoly nagyzenekari művek produkálnak, lehet, hogy 20 év múlva már Julyan is eljut erre a szintre. Az album szerkesztése viszont nem túl jó, az utolsó előtti szám tökéletesen lezárja a művet, bemutatja a főtémát, és a végletekig kiteljesíti azt. Egy értelmetlen, nem oda való másfél perces szám majdnem elrontja azt a kellemesnek nem mondható hátborzongást, amit a szerző szerintem eddigi legjobb munkája okoz. Az egyik legtökéletesebb horror zene, stílusában legalábbis mindenképpen az.

Értékelés: 8/10

Children of Men - John Tavener

Valamikor 2006 tavasszán akadtam ki, hogy Alfonso Cuarón John Tavenert szemelte ki a Children of Men (Az ember gyermeke) zenéjének megkomponálására. Elsőre igen rossz ötletnek tűnt, mert a zeneszerző elég érdekes stílusban alkot, ráadásul nem is a filmzenék terén. Meghallgatva azonban a film alá komponált zenéjét azonban be kell valljam félelmem alaptalan volt. A zene ugyanis nagyon jó, bár nem szokványos filmzene és kétségkívül értékes mű született. Mindössze az első tétel, a Fragments of a Prayer íródott kifejezetten a filmhez, a többi a komponista régebbi szerzeménye. Így az igen hosszú albumból gyakorlatilag a 15 perces első tételt lehet eredeti filmzeneként értékelni. Ugyanakkor ez a 15 perc a teljes album csúcspontja, szinte minden megmutatkozik benne, amire Tavener zeneileg képes. Gyönyörű szférikus zene ez, amit egy mezzo-szoprán énekesnő (Sarah Connolly) valamint vonósok adnak elő. Ehhez járulnak hozzá a néha felcsendülő tibeti templomi harangok hangjai. A többi Tavener zene is hasonlít ehhez, ugyanúgy spirituálisak és érzékiek.
Viszont van egy hatalmas hibája az albumnak, ami teljesen kizökkenti a hallgatót a zene élvezetéből. Az első két Tavener számot 3 teljesen más szerző zenéje követi (Handel, Mahler, Penderecki). Handellel még meg lehet birkózni, hamisítatlan barokk zene, de ami utána jön azt jobb kihagyni. Mahler borús, sötét tónusú dalára csak azért nem használom az idegesítő jelzőt, mert azt meghagyom az azt követő Penderecki műnek. Biztos nagy zeneszerző, biztos sokat köszönhetnek neki a mai komponisták, főleg a horror zene terén a zörejekre, visításokra építő „művészek”, de a lengyel úriember zenéjének meghallgatásához nagyon nagy akarat és önfegyelem szükséges. Persze igen érdekes, hogy mit ki nem tud fejezni egy zenekar (sírás, sziréna, vonyítás, stb.), de ez a szám, a szóban forgó albumból úgy kizökkenti a hallgatót, hogy a következő tételekre már nehezen tud koncentrálni. Kár, hogy nem az album végére került Penderecki, mert így nagyon, de nagyon zavaró lett a jelenléte. Persze a filmhez meg tökéletesen illik ez a kakonfón zenei őrület, de önmagában nem egy fülbarát darab. Az album utolsó 4 tétele szintén John Tavener korábbi műveiből van összeválogatva, ezek közül az utolsó kettő kifejezetten szép és élvezetes. Viszont azt elképzelni sem tudtam a film megnézése előtt, hogy mindez miként illeszkedik majd a film alá. Hát úgy, hogy többnyire nincsennek is benne a filmben. Az első szám simán 10 pontos, a többi Tavener zene már egy kicsit ront az összhatáson. Ám a legnagyobb hiba azonban, az említett 3 másik szerző fölöslegesen az albumra erőltetett zenéje.

Értékelés: 7/10

Nem kertelek ez a legrosszabb filmzene amit valaha hallottam, és ezt alulmúlni semmi sem fogja, ebben biztos vagyok. Azt elsimerem, hogy 50 évvel ezelőtt nem volt könnyű ilyen elektronikus zenét írni, technika se nagyon volt hozzá, meg bátroságra is volt szükség, hogy valaki ilyennel álljon elő. Ligeti György vagy Penderecki lehetett a bátorító előkép a két komponista számára, de zenéjük a két úr különc műveitől is rosszabb. Gyakorlatilag zaj, illetve torzított hangok. Bár korabeli szintetizátor zenének mondják, de szerintem ezt a műfaj nagyjai kikérnék maguknak. Soha nem értettem, hogy mi ebben a művészet és azt sem, hogy mitől olyan nagyok ezek a zenék. És azokat az embereket sem értem akik ezt szeretik, mert hallgatnak ilyeneket még manapság is, sőt az egyik filmzenés oldalon a top 100-as filmzenék között is ott van, megelőzve például az Danny Elfman Ollókezű Edwardhoz írt gyönyörű zenéjét. Erre mondják, hogy no comment.
Szerintem szerencsésebb volna szimplán elismerni úttörő tevékenységüket, mivel az ő munkájuknak köszönhetően jöhetett létre például a Jean Michale Jarre vagy Vangelis szintis alkotásai, illetve a filmzenék közül mondjuk az Esőember csodás főtémája. És ennyivel be is kellene érni, technikai újítók és nem zenészek. Még a saját műfajukban (elektronikus zene) sem foglalhatnának el érdemi pozíciót, szimfonikus zenékkel összevetni meg ezt a zajkompozíciót szinte bűn.
A hegedűt is feltalálta egyszer valaki, valószínű nyekergette is egy darabig, míg valódi művészek kezébe nem került, és valódi zenét nem írtak rá. A világ hangveresenytermeiben mégse hallani az első kísérletezgetők hegedű szólamait, szerencsére és nem véletlenűl ezek nem maradtak az utókorra. Jobb lenne a Forbidden Planet score-ját is inkább elfelejteni, mert még kurriózumnak se jó. Sajnálatos túlértékelés. Egy pontot kap, a szerzők bátorságát elismervén, akik szerencsére maguk sem tekintették alkotásukat zenének.

Értékelés: 1/10