Mit csinálhat egy zeneszerző, ha már megírta élete főművét? Önmaga ismételgetésébe kezd? Közepes zenéket komponál? Esetleg túlszárnyalja még a legfontosabb munkáját is? Nos Howard Shore majdhogynem ezt az utóbbit valósította meg. Aki esetleg nem tudná ki az a Howard Shore, elég csak annyit mondanom, hogy ő volt A Gyűrűk Ura zeneszerzője. De tényleg elég csak ennyit tudni, mondani róla? Nem hinném. Aki ugyanis a szerzőtől csak a trilógiai zenei anyagát ismeri, az azt gondolhatja, hogy Shore a lendületes, grandiózus tételek virtuóza, egy monumentális zenei elképzelésekben gondolkodó ember. Pedig az igazság nem ez. Szerzőnk ugyanis, bár régi motoros a szakmában, az igazán fontos és nagy filmek sokáig elkerülték, ezért az álomgyárban se sokan foglalkoztak vele, így lendületes nagy kompozíciókat se tudott sokáig alkotni, legalábbis nem volt mihez. Hollywoodban jó ideig nem láttak fantáziát Shore-ban, néhány rendezőt kivételével, mint David Fincher, Jonathan Demme vagy David Cronenberg, utóbbinak magát a zeneszerző felfedezését is köszönhetjük. Howard Shore így sokáig megmaradt a nyomasztó, melankolikus thriller, horror vagy drámazenék területén. Habár már A Gyűrűk Ura zenéje előtt is találunk életművében olyan alkotásokat, amelyek sejtették, hogy milyen zenei erők és változatos elképzelések lapulhatnak a szerzőben, igazi fénykorát azonban csak ebben az évtizedben kezdte el élni. A trilógia óriási erőfeszítést igényelt tőle, sokáig úgy is tűnt, hogy végleg maga alá temeti a komponistát és ezután már csak annak zenei világában tud majd alkotni. Shore azonban roppant mód elkezdett ügyelni arra, hogy egyik új műve se hasonlítson a trilógia zenéjére. Szinte mindig valami újat eszelt ki, vagy éppen visszatért korábbi stílusához, de gyűrűkurásat, egy játék zenén kívül nem csinált. A barokkos Aviátor, a pörgős, latinos gitárzenét felvonultató Tégla, és a régi stílusára hasonlító Erőszakos múlt után, most a kelet-európai zenék világába kalauzol el, az Eastern Promises zenei anyagával.

David Cronenberggel való együttműködésük legalább olyan legendás, mint a Steven Spielberg - John Williams duóé. A lassan 30 éves munkakapcsolatuk olyan remek filmeket és zenéket eredményezett, mint A légy, a Mesztelen ebéd, az eXistenZ, a Karambol, a Videodrome vagy a nehezen emészthető Pók. Shore éppen ezen filmek miatt pedig beskatulyázódott a zavaros, sötét, disszonáns tételeket alkotó szerzők nem túl népes táborába. Aztán jött egy köpcös szakállas rendező, hóna alatt egy vaskos könyvvel és a Shore-t egyetlen jól irányzott rúgással (döntéssel) az A kategóriás zeneszerzők legelejére repítette, ahol is sikeresen bebetonozta magát. És tegyük hozzá tejesen megérdemelten van ott, ezt az Eastern Promises zenéje is bizonyítja.
A londoni alvilágba elvezető filmben a rendező, David Cronenberg hozza a tőle elvárható stílust. Bár már nem a biohorror műfajában alkot, a sötét, baljós képeket, és bizarr karaktereket továbbra is jól kezeli, illetve beépíti a történeteiben. Anna (Naomi Watts) egy londoni kórház szülészetén dolgozik, ahol egy tinédzser prosti szülés közben meghal, a gyermeke túléli és Anna magához veszi az újszülöttet. A babával együtt azonban halott anyjának múltja is hozzá kerül, egy napló formájában. Az ebben olvasott borzalmak hatására Anna nyomozásba kezd melynek során eljut a helyi orosz maffiához és annak tagjaihoz, legfőképpen a Viggo Mortensen által megformált Nikolai-hoz.

A film nyomasztó képi világa és története teljesen passzolt volna Howard Shore korábbi, nyomasztó zenei stílusához, azonban a régi Cronenberg filmek zenéjét jegyző maestro stílusjegyei, ebben a műben csak nyomokban fedezhetők fel. A CD a főtémával nyit, mely gyönyörűen hangzik már első hallgatásra is. Shore orosz népzenékre emlékeztető főtémát írt a filmhez, mely egyben tökéletesen hozza a maffia filmekre jellemző zenék hangulatát is. A két, egymástól távol álló stílus elegyítése igen komoly teljesítmény, a mai zeneszerzők közül nem is sokan tudnának hasonlót csinálni. Talán John Williams ért el ilyen magasságokba, amikor a Schindler listájában tökéletesen összehozta a zsidó népzenét, a „komersz” hollywoodi drámai filmzenék világával. Az első track tehát bemutatja a főtémát, azt a szomorkás témát, ami szinte az album összes további számában felcsendül majd valamilyen változatban. Már az első tételben is megcsodálhatjuk Nicola Benedetti hegedűművész virtuóz játékát, de igazából az album második száma, a Tatiana az, melyben a zeneszerző és a zenész is megmutatja igazi tehetségét. A Tatiana leírhatatlanul gyönyörű, igazából erőteljes komolyzenei mű, ha 150 évvel ezelőtt íródik, akkor az egyik legkedveltebb komolyzenei darab lenne. Ez a szám a klasszikus zeneszerzők szintjén mérve is bőven megállja a helyét, és kellően populáris ahhoz, hogy bárki megszeresse, aki szereti a hangszeres zenét. Az album további trackjei, bár már nem érik el az első két tétel nagyon magas színvonalát, de sokkal nem is maradnak le mögötte. A továbbiakban is a hegedűé marad a főszerep, de néhol belépnek az olyan tradicionális keleties hangzású hangszerek, mint a cimbalom, a harmonika, vagy a balalajka, igaz ezeknek hangsúlyos szerepe egyik tételben sincs. A hegedű mellett a klarinétnak jut még jelentősebb szerep, a hangszert Robert Hill szólaltattja meg. Illetve meg kell jegyezni, hogy Shore érdemesnek tartotta bevenni a hangszerek sorába a magyar tárogatót is, melyen a másik szóló klarinétos Nicholas Bucknall játszik. A főszerep azonban mindvégig a hegedűé, ezáltal a zene szinte mindvégig légies jellegű, sejtelmesen könnyed lesz. A nagybőgők és más mélyebb, erősebb hangszerek számára csak nagyon kevés szerep jut, viszont, akkor hallani is, hogy ott vannak. Ilyen az utolsó track is, mely lendületességével és a korábbi lassú számoktól eltérő dinamikájával emlékezetesen zárja le az albumot. Azonban hiba lenne elhallgatni, hogy Shore zenéjének van egy komoly gyengesége is, mivel a főtémát nem fejleszti a megfelelő módon. Igaz, hogy a hegedűn kívül hallhatjuk klarinéton is, de ez is csak egy szólóhangszer. Ugyanakkor a nagyzenekarnak vagy a rézfúvósoknak egyáltalán nem jut lényeges szerep, sem a főtéma előadásában, sem az egyéb tételekben. Sőt a zenekar visszafogottsága néhol már inkább ront az összképen, persze nyilvánvaló, hogy ez volt a szerző koncepciója, így igazából ezt sem kell komoly negatívumnak venni. Azt is fontos kiemelni, hogy az album teljes zenei anyagával Shore életművében talán most először érte el azt a fajta visszafogott, harmonikus zenei hatást, mellyel már korábban is próbálkozott, de a disszonáns, nyugtalan hangszerelésnek köszönhetően soha sem sikerült még így megvalósítania, mint az Eastern Promisesben Itt minden hangjegy a helyén van, sehol nem érezni, hogy az a dallam csak azért szerepel ott, mert más nem jutott a szerző eszébe, én korábbi zenéinél sajnos néha éreztem ezt.

Összességében elmondható, hogy a Howard Shore egy nagyon nagy érzelmi töltettel rendelkező, pazar hangszerelésű, virtuóz zenét alkotott, ami viszont néha egyhangú, azonban a részletekre való odafigyeléssel ez az egyhangúnak tűnő dallamvilág is könnyen feledhető, pláne mivel a játékidő alig több fél óránál.

Klasszikus zenét kedvelőknek is kötelező hallgatnivaló ez a visszafogott remekmű, mely az év egyik legjobb filmzenéi közé is tartozik.

Értékelés: 9/10

Kiadás éve: 2007
Kiadó: Sony Classical
Zenekar: London Philharmonic Orchestra
Karmester: Howard Shore

Track értékelés:
1. Eastern Promises 10/10
2. Tatiana 10/10
3. London Streets 7/10
4. Sometimes Birth and Death Go Together 8/10
5. Trafalgar Hospital 8/10
6. Vory v Zakone 6/10
7. Slavery and Suffering 8/10
8. Nikolai 8/10
9. Krill 8/10
10. Anna Khitrova 10/10
11. Eagle and Star 9/10
12. Nine Elms 8/10
13. Like a Place in the Bible 8/10
14. Trans-Siberian Diary 9/10